Egy kötet margójára…

KÁROLYFI – PALAICS

BÖSZMERENGHY TÖHÖTÖM

Zalai erdők meséi mesekönyv

A 2006-ban kiadott, ISBN 963 9660 09 4 számú, színes borítóval ellátott, a belívben kedves grafikákkal teletűzdelt könyv első kötetét tartja kezében az olvasó.

Az első sikerek láttán a szerzők felbuzdulva úgy gondolják, hogy több kötetben folytatni illene a történeteket.

Témája magával ragadó, nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is – idegnyugtatóul – aranyos történetek. Az alcímben szereplő: „Zalai erdők meséi” egy sajátos mesevilágot tár az érdeklődők elé.

A kötet főszereplői: Cogi, Moj, Böszöm (Böszmerenghy Töhötöm) és Vencze veszélyes, félelmetes vidékeken járnak, a dél-zalai erdők holdvilágos, ködös, sejtelmes és mégis valós környezetében.

A borító, a könyv szövege, és grafikái jól tükrözik a tartalmat, telítve humorral és szeretettel Moj, a bölcsen mindent „megrágó” moly előre tudja a kérdésekre adandó választ, mivel mindent lát a magasból, mert „nagyobb a rálátása a dolgokra”.

Moj nemcsak bölcs, hanem jóságos is, hiszen ő késztette megbékélésre Böszömöt, a büszke kandúrt, aki macska-egér harc helyett barátságot kötött a félénk kisegérrel, Cogival. Aki egy tudományos könyvben arról olvasott, hogy az egér „kártékony állat” az emberek világában.

A kötet szövegének formáját Károlyfi Zsófia festőművész, költő, író adta meg. A rajzokat leányával, Palaics Eszterrel, alkották meg.

Nyugodt lelkiismerettel ajánljuk ezt a szinte kortalan úm. lélekgyógyító könyvet! Mert a meséket olvasva nemcsak az erkölcsi jót tanultuk meg észrevenni a körülöttünk élőkben, erősíteni magunkban, hanem megtanultuk látni, és érezni a természet hangulatképeit is.

Várjuk a folytatást kedves szerzők!

Szabadi Tibor J.

műfordító, szerkesztő

Dr. V. Geresits Gizella

BÖSZMERENGHY  TÖHÖTÖM  ÉS A  TÖBBIEK

Igazából “nem a természetben, hanem a művészetben vagyunk otthon” — írja Hamvas Béla a Pathmosz I.-ben. Majd e világ-és léleklátó filozófus meg is magyarázza, miért igazi otthonunk a művészet, és természetesen azon belül a mesevilág. Hiszen a mese is művészi alkotás, sőt, a legősibb! Ezt mondja a filozófus a művészi alkotásban megjelenített természetről, azaz a lelkivé-szellemivé, vagyis  metapoietikussá varázsolt természetvilágról és a kultúráról:” … a kultúrában a természet (mint az ember is) többnyire szenved. A metapoietikussá tett természet felszabadult és boldog, minél művészibb, annál boldogabb.”

Íme, e könyvnek egyszerre poétikus, egyszerre szellemi (“metapoietikus”) és mégis hétköznapi mesevilágában a felszabadított természetes természet! Íme, az áldott gyermeki fantáziával szabaddá formált natura, amint megelevenedik e szeretnivalóan ártatlan és bájos cicák, kisegér és egy bölcs molylepke kalandjaival a Zalai Erdőség mélyén — szépséggel, veszéllyel és titkokkal! A mesélő szavai olyan erővel és édességgel hintik be megteremtett lényeinek tág-kerek természetotthonát, hogy mire elolvasunk néhány oldalt, indulataink csendesülnek, lelkünk elnyugszik, belső békénk szinte ragyog. Csodaszerű e könyv pici lényeiben megszületett szelídség, türelem és elfogadás is, és még inkább csodálatra méltó az olvasók szívének felmelegedése, lelki békéjüknek megszületése…

Bizony, talányos e belénk költözött nyugalomnak  és jóságnak az élete e könyv elolvasása után, olyannyira rejtélyes,  miként Saint-Exupéry rókájának fokozatos szelídülése A kis hercegben. A csoda része az is, hogy a szelídítést a róka kéri! Talán azért, hogy az ő léte is állati-önmaga fölé emelkedjék? Itt, itt van az alkotói titok is: nemcsak a mesélő lelke-fantáziája teremti meg a nyers natura fölé emelő helyzeteket és figuráit, hanem ők is tovább íratják önmagukat, újabb és újabb ötletek megfogalmazására indítanak. Inspirációt kaptak szerzőink Milne Micimackójától, ám könyvünkből hiányzik a felnőttek okoskodó-fontoskodó magatartása. Inspirálta mesélőinket a Kisherceg világa is, de a bolygó-és csillagvilágok elidegenítő hatásai nélkül. Itt minden ismerős, biztonságos és kiszámítható, még annak ellenére is, hogy Cogi, Moj, Böszöm és Vencze nagyon veszélyes, félelmetes vidékeket járnak be. Mégis otthonos tájban vagyunk, nemcsak a térben-időben-láthatókban, hanem a láthatatlanokban is: a másik lény feltétel nélküli elfogadásának lelki tájain járunk, melyet izgalom, humor, játékos kedv, örömteli várakozás, remény és szemérmes szeretet sugároz be. És a legtöbbünk által ismert természeti miliőbe illeszkedik mindez, a dél-zalai erdők holdas-ködös-sejtelmes és mégis valós környezetébe…

Mind a borítólap, mind a könyv szövegegyüttese,  és grafikái tükrözik a tartalmat, mint utaltunk rá: humorral és szeretettel telített, fontoskodástól és “rájátszástól” mentes, ember arcú mélyvilág tárul fel az apró állatok dialógusaiban és az elbeszélőnek, Mojnak molylepke-modorában. Moj mindent bölcsen “megrág” magában, de már előre is tudja a választ, hiszen mindent lát a magasból, ezért van “nagyobb rálátása a dolgokra”. A történéseket Moj magaslátásából ismerjük meg, az ő nyíltszívűsége, segítő szándéka és az új megismerésének vágya visz előre bennünket is az olvasásban, hogy eljuthassunk vele a távoli, sejtelmes Lápvilágba is.

Akik láttuk-olvastuk, tudjuk: Moj nemcsak bölcs, hanem jóságos is, hiszen ő indította megbékélésre Böszömöt, a büszke kandúrt, aki macska-egér harc helyett — bár még mindig ravaszkodva — bált szervezett. Átéltük a félénk kisegér, Cogi kalandjait is, akinek erdei magányát Böszöm és Rézi pici lánya, Mia oldotta fel, ellensúlyozva ezzel “nemes vérvonalú” apja “társadalmi” és faji előítéletét.  Együtt háborogtunk Cogival, amikor arról olvasott szegény egy tudományos könyvben, hogy az egér “kártékony állat”, s eszünkbe jutott e furcsa szóval, “genocídium”-mal jelölt fajgyűlölet az emberek világában. De nemcsak megsajnáltuk Cogit, hanem — biológiai tanulmányainknál még világosabban — felismertük, hogy minden lénynek helye, szerepe, sőt, feladata van szép egyensúllyal megalkotott világunkban. Ekkor már még mélyebbre szálltunk az igazságban: ha természeti és emberi világunk picinyke részére is vigyázunk, akkor — az egyensúlytörvény értelmében — a nagyegészet védelmezzük.

Mosolyogva-nevetve azt is megtanultuk, hogy az élet és a tudás nagy titkai az egyszerű igazságokban vannak elrejtve. Moj így bátorítja Cogit, a félénk kisegeret: ” Van, akinek ez a véleménye, van, akinek más. Mindenki leírhatja a véleményét, mi pedig eldöntjük, mi legyen a mi véleményünk. Az lesz a mi igazságunk.” Azonban Moj nem szabadosságra tanít bennünket! A történet egésze, a könyv szellemisége sugallja: a szabadság a Jóság nagy felelősségével jár. Hiszen még Böszöm, “a nemes vérvonalú” kandúr, aki olyannyira szabadosan élt szabadságával, hogy vidáman elhagyta Rézit öt közös kölykükkel, ez a gőgös Böszöm is megtanulta, hogy ahol egynek otthona van, ott elfér a másik is…És hát a szeretet is megmozdul lassan a szívben …

 Méltán ajánljuk hat éves kortól kilencvenhat éves korig ezt a lélekgyógyító könyvet! Hiszen e mesét olvasva nemcsak az erkölcsi jót tanultuk meg észrevenni társainkban, erősíteni magunkban, hanem tanultunk látni és érezni is a természet hangulatképeit. Ezek az élet mindennapi kis csodái, a sejtelmes holdkelte, ahogyan a meseíró és festőművész látja: a Hold mint Vörös Bolygó kel fel, és ekkor a “Mindenség varázslatába” vegyülnek a tücsökkoncert hangjai, a békák brekegése és az éjszakai madarak rikoltozása. Semmi kétség: igazi zene ez, a Zalai Erdőség zenéje…

És máris vágyakozunk új kalandokra, mert a szerzők megsúgták nekem: a történet folytatódik, a Zalai Erdőség fái állnak még, tovább susogják titkaikat… Ne ijedj meg, ha találkozol egy tudós, szemüveges kis manóval: ő Remete!