Károlyfi Zsóia - Palaics Eszter:​

Zalai erdők meséi
Böszmerenghy Töhötöm

Annak ellenére hogy komoly filozófiánk van, időnként gyerekesen viselkedünk. Ha színdarabot látunk, mi is szeretnénk rendezni, ha valami tetszik, le akarjuk festeni, ha mesét olvasunk, mi is szeretnénk mesét írni. Így kezdődött. Talán Garfild az oka, hogy megálmodtunk egy magyar cica főszereplőt, de ha magyar, akkor már legyen zalai. Igen ám, de ha mi ebből végeláthatatlan történeteket szeretnénk írni, honnan vegyük a példát. Honnan? Egyszerű, a szomszédok és ismerőseink életéből.

Hát így született meg a nagyotmondó vadász, Böszmerenghy Töhötöm (Böszöm), a hajléktalanná vált nemesi rokon, Vencze, a külföldről áttelepült Kondor, a mindentudó Jusztos, a sokkölykös Rézi, feketeszőrű Zordibál, a lassúbeszédű analfabéta Mélabéla, a mindenkit kritizáló Bercica, és a tudományos természetbúvár Remete. Na és a könyvmoly, a mesélő, akinek a tulajdonneve Moj, s barátja, Cogi, a cincogó egérke, aki olvasni tanul a könymolytárban.

Mesénkből megyei verseny is lett, de a legnagyob meglepetést mégis Engler József okozta, aki elvállalta a hangoskönyv előadását. Nem felovasás ez hanem kitűnő előadás, szereplőtársai Máder Edit és Ambrus Attila. (A hangoskönyvet itt ingyen meghallgathatod)
Felnőtteknek gyerekeknek egyaránt kikapcsolódás, és lehet, hogy egyesek rá is ismernek magukra.    

A nyomtatott könyv borítójára leendő tulajdonosa nevét írjuk.

Hat éves kortól ajánljuk.

A mesekönyv az alábbi gombra kattintva nézhető és rendelhető meg:

Ajánló

V. Geresits Gizella

„Átélhetjük  Károlyfi Zsófia könyvének egyszerre poétikus, egyszerre szellemi (“metapoietikus”) és mégis hétköznapi mesevilágában a felszabadított természetes természet! Íme, az áldott gyermeki fantáziával szabaddá formált natura, amint megelevenedik e szeretnivalóan ártatlan és bájos cicák, kisegér és egy bölcs molylepke kalandjaival a Zalai Erdőség mélyén — szépséggel, veszéllyel és titkokkal! A mesélő szavai olyan erővel és édességgel hintik be megteremtett lényeinek tág-kerek természetotthonát, hogy mire elolvasunk néhány oldalt, indulataink csendesülnek, lelkünk elnyugszik, belső békénk szinte ragyog. Csodaszerű e könyv pici lényeiben megszületett szelídség, türelem és elfogadás is, és még inkább csodálatra méltó az olvasók szívének felmelegedése, lelki békéjüknek megszületése…

Bizony, talányos e belénk költözött nyugalomnak  és jóságnak az élete e könyv elolvasása után, olyannyira rejtélyes,  miként Saint-Exupéry rókájának fokozatos szelídülése A kis hercegben. A csoda része az is, hogy a szelídítést a róka kéri! Talán azért, hogy az ő léte is állati-önmaga fölé emelkedjék? Itt, itt van az alkotói titok is: nemcsak a mesélő lelke-fantáziája teremti meg a nyers natura fölé emelő helyzeteket és figuráit, hanem ők is tovább íratják önmagukat, újabb és újabb ötletek megfogalmazására indítanak. Inspirációt kaptak szerzőink Milne Micimackójától, ám könyvünkből hiányzik a felnőttek okoskodó-fontoskodó magatartása. Inspirálta mesélőinket a Kisherceg világa is, de a bolygó-és csillagvilágok elidegenítő hatásai nélkül. Itt minden ismerős, biztonságos és kiszámítható, még annak ellenére is, hogy Cogi, Moj, Böszöm és Vencze nagyon veszélyes, félelmetes vidékeket járnak be. Mégis otthonos tájban vagyunk, nemcsak a térben-időben-láthatókban, hanem a láthatatlanokban is: a másik lény feltétel nélküli elfogadásának lelki tájain járunk, melyet izgalom, humor, játékos kedv, örömteli várakozás, remény és szemérmes szeretet sugároz be. És a legtöbbünk által ismert természeti miliőbe illeszkedik mindez, a dél-zalai erdők holdas-ködös-sejtelmes és mégis valós környezetébe…

Egy humorral és szeretettel telített, fontoskodástól és “rájátszástól” mentes, ember arcú mélyvilág tárul fel az apró állatok dialógusaiban és az elbeszélőnek, Mojnak molylepke-modorában. Moj mindent bölcsen “megrág” magában, de már előre is tudja a választ, hiszen mindent lát a magasból, ezért van “nagyobb rálátása a dolgokra”. A történéseket Moj magaslátásából ismerjük meg, az ő nyíltszívűsége, segítő szándéka és az új megismerésének vágya visz előre bennünket is az olvasásban, hogy eljuthassunk vele a távoli, sejtelmes Lápvilágba is. Oda repültében éljük át ezeknek az apró lényeknek mindennapjait, a macska-egér harc már-már kirobbanásának előzményeit, a jóság bölcsességének lelki sebeket gyógyító hatalmát. Elvezet a mesélő ahhoz az igazsághoz is, melyet Márai Sándor több helyütt megfogalmaz: a háború a lélekben kezdődik. Ám Moj, a bölcs molylepke belopja a megbékélés eszméjét Böszömnek, a “nemes vérvonalú” kandúrnak elméjébe: legyen “békekötő” macska-egér bál! “Semmi átverés. Egyszerű. A meghívóba beleíratom, hogy ez egy macska-egér békekötő bál, meg azt is, hogy sajtot lehet nyerni. Nem becsapás, a sajt igaz lesz” — megbékélve, de még mindig így ravaszkodik Böszöm. Az ébredező jó, az újra erősödő önérdek, az alig leplezhető ravaszság — mindez tükörkép a mindenkori olvasó számára.

A bölcsességek hatóerejének titkáról is szólnunk kell. A meseíró nem közvetlenül a felnőtt műveltséganyag dobozaiból emeli ki az éppen esedékes okos gondolatot, hanem belülről, kis lényei természetes szemléletéből nőtteti ki azokat. A magasröptű, mindentudó Moj így tanítja Cogit, tapasztalatlan egér barátját: “Sok mindent találsz leírva, Cogi. Nem elég elolvasni, meg kell tanulni azt is, hogy válogass az olvasottakból.” Több és mélyebb az a valóság, melyből e mesekönyv bölcsességei alakot és formát kapnak: magából az életből, egy-egy kis lény testi-“lelki” egzisztenciájából emelkednek ki a praktikus világunknál magasabb igazságok. Egy megható és igazán megrendítő kép a sok közül, melyek, bizony, ha akarjuk, ha nem, kiemelnek gőgös nembéli és faji önszemléletünkből. Cogi, a kisegér gyanútlanul és felkészületlenül ezt olvassa: “…az egerek kártékony állatok”, majd megrendülve ezt kérdezi molylepke barátjától és tanító mesterétől: “Hát én kár… kár… kártékony vagyok? Mondd meg nekem őszintén, Moj: kártékony vagyok én?” A történelemben tájékozott gyermek és a felnőtt egyaránt ráismer a genocídium allegóriájára, mely a fajirtás Isten- és világellenes erőit szemlélteti. Azonban nemcsak megsajnáljuk Cogit, hanem — biológiai tanulmányainknál még világosabban — felismerjük, hogy minden lénynek helye, szerepe, sőt, feladata van szép egyensúllyal megalkotott világunkban. Ekkor már mélyebbre szállunk az igazságban: ha természeti és emberi világunk picinyke részére is vigyázunk, akkor — az egyensúlytörvény értelmében — a nagyegészet védelmezzük.

Ám felismerjük megbocsátható hibáinkat is, azoknak korrekcióját is. Íme, a rokonlátogatás fonákja, a haragtartó vagy pedig szegény rokon váratlan és zavarba ejtő megjelenése: Böszömnek nem akaródzik befogadni régi haragosát, egyben unokatestvérét, Venczét, akinek “leégett a háza”. Azonban a kis huncut Vencze addig-addig könyörög, mígnem meghallgatásra talál. Mint saját emberi kisvilágunkban annyiszor, újra megtapasztaljuk, hogy ahol egynek otthona van, ott a másik is elfér, sőt, a valahai haragos még társunk is lehet kalandozásaink során, és aztán a szívek is felmelegedhetnek, mint végül a Tücsök-réten…

Bájosan markáns képben jelenik meg az öntetszelgés, a hiúság, a tolakodó fontoskodás: a fenti Böszöm, a “nemes vérvonalú” kandúr csokornyakkendőt köt, alig várja, hogy a Tücsök-réten illegethesse magát, a baráti társaság középpontja lehessen. Ő az, akinek figurájában szemléltetődik az önzés, a családon belüli egoizmus, az önhazugság is, munkakerülés céljából, aki puszta kényelemszeretetből, a felelősség könnyed elhárításával hagyja ott szemrevaló asszonykáját öt közös kölykükkel. Mindez kedves humorral és finoman szembesítő iróniával jelenik meg a szabad függő beszéd stilisztikai leleményében: “Nemesi családból származó macska lévén a ‘nem dolgozni válasz’ felelne meg legjobban neki. A vadászat viszont olyan sikk az ilyen kékvérű származással, amit nyilvánvaló, hogy nem hagyhat abba. Abban az esetben viszont, ha az elejtett állatokat, pl. az egereket kis családjának hazahordja, az már munkának számít.” Itt tükröződik egyben a nemesi származás büszkeségének anakronisztikus jelensége is!

Ugyanakkor megteremtődik az egyensúly, munkálva minden létezés alaptörvényeként: Böszöm megszereti Mojt, megbékél Cogival, szőröstül-bőröstül elfogadja Venczét, miután mindketten igazi önismeretre tettek szert. Félelmüket eltitkolva egymás elől, elindultak ugyanis vaddisznóvadászatra, majd egyre ügyesebben érvelve elkanyarodtak hazafelé. Böszöm szemérmesen titkolva szembesül hűtlen-önmagával sőt, valami szégyenféle is elfogja, amikor Venczével Rézi, elhagyott felesége háza mellett mennek el. Feloldás-megoldás születik végül a kinti világban is, mert megkerül Mia, Rézi és Böszöm pici lánya. Hát persze hogy megkerült, hiszen a szerény és hűséges Cogi egér volt a kísérője, amikor a Lápos félelmetes, homályos és ismeretlen vidékét járták be…

Nem szóltunk még Remetéről, a mese egyedülállóan érdekes figurájáról. Mintha macska lenne, de a karakteres grafitrajz inkább a régi pogány magyar népmesék manócskájára emlékezteti a szemlélőt. E szemüveges-nagyapós Remete tudós kutatója a zalai erdők rejtett-sejtelmes világának, s felfedezett már néhány fajt is, íme, tudományos tájékoztatója: “Zalai Pukkanó Televény. Békés természetű. Itt nálam mesterséges mocsárból táplálkozik… A Zalai Palackorrú Pintyőt sem tartom kalitkában. Megszokják itt egymást. Amott van a Zalai Lápi Lapossün. Ő is egy meglepő mutáció. Emitt a Zalai Lebbencsbéka tanyázik, ő a Süvöltő Orkánszúnyoggal táplálkozik, amely rendkívül szapora fajta… Ezen a fán legszívesebben a Zalai Varacskos Cirmókusok tanyáznak. Ezt már bejegyeztettem a Tudományok Lexikonába, szintúgy, mint a Zalai Sárguló Valamiszt…” Remete kacskaringós mondatai, idegen hangzású, kegyteljes szavai elől el is menekül Moj, ám azt is megjegyzi, hogy Remeténél biztonságban van minden szelíd vándora az erdőnek, mert Remete senkit sem bánt…

E kis lények kommunikációjának gyermekien humán bája, az “erdei etikett” természetes kedvessége tükröződik a köszöntések megannyi nyelvi leleményében: “Sziporkázó szürkeállományt kívánok!” , “Szárazszárnyú molylandolást!” , “Könnyűléptű ébredezést!”, “Heverészős koraestét!”  A beszélő nevek karaktertükröző hangulati értéke, a dialógusok egyszerű és  tömör nyelvi szerkezete, stílusának természetes gyermeki bája és a megjelenítés expresszív ereje mind-mind azt szolgálják, hogy szívünkbe lopják e mesevilág kicsiny lényeit, akik nemcsak az embergyermek, hanem az emberfelnőtt világáról mutatnak tükörképet. Tisztát és igazat. Ezért ajánljuk e mesekönyvet hat éves kortól kilencvenhat éves korig.

Mosolyogva-nevetve azt is megtanultuk, hogy az élet és a tudás nagy titkai az egyszerű igazságokban vannak elrejtve. Moj így bátorítja Cogit, a félénk kisegeret: ” Van, akinek ez a véleménye, van, akinek más. Mindenki leírhatja a véleményét, mi pedig eldöntjük, mi legyen a mi véleményünk. Az lesz a mi igazságunk.” Azonban Moj nem szabadosságra tanít bennünket! A történet egésze, a könyv szellemisége sugallja: a szabadság a Jóság nagy felelősségével jár. Nem véletlen az, hogy Molyban a jóság bölcsességgel párosul. Hűséges kísérője a nagy Kékmadár, aki az igazság meglátására és szeretetre késztet. Ő e kisvilágok transzcendens valóságszintjének “Abszolút Szelleme”, aki boldogságot és irgalmasságot tanít? Minden bizonnyal! Találkoztunk ellenképével is, a csúfolkodó-irigy és kövér, kányaszerű fekete madárral, akit még Böszöm is elzavar a közeléből. Így épülnek egymásra, egymást egyensúlyba tartva e mesevilág dimenziói, hogy fantáziánkat megmozgatva a belső látás képességét fejlesztve érinthessék meg az olvasó lelkét és szellemét, és tanítsák őt szív-gondolkodásra.

Méltán ajánljuk tehát hat éves kortól kilencvenhat éves korig ezt a lélekgyógyító könyvet! Hiszen e mesét olvasva nemcsak az erkölcsi jót tanultuk meg észrevenni társainkban, erősíteni magunkban, hanem tanultunk látni és érezni is a természet hangulatképeit. Ezek az élet mindennapi kis csodái, a sejtelmes holdkelte, ahogyan a meseíró és festőművész látja: a Hold mint Vörös Bolygó kel fel, és ekkor a “Mindenség varázslatába” vegyülnek a tücsökkoncert hangjai, a békák brekegése és az éjszakai madarak rikoltozása. Semmi kétség: igazi zene ez, a Zalai Erdőség zenéje…

És máris vágyakozunk új kalandokra, mert a szerzők megsúgták nekem: a történet folytatódik, a Zalai Erdőség fái állnak még, tovább susogják titkaikat… Ne ijedj meg, ha találkozol egy tudós, szemüveges kis manóval, azt rebesgetik: ő Remete!”

( Dr. V. Geresits Gizella)

            

20161123_20441020161123_204521 (1) 20161123_20445020161123_204536

Ha szeretnél rendelni a könyvből, vedd fel velünk a kapcsolatot: szia @ mesemoly.hu